... megérkeztünk a festői Kaikourába.
De mivel kicsit le vagyok maradva, ide kívánkozik az is, hogy merre jártunk az előző két napon.
Magunk mögött hagyva Queenstownt, kicsit csendesebb vizekre evezünk. Kelet felé vesszük az irányt, és meg sem állunk a keleti partig. A végcél Dunedin, új-zélandi utazásunk legdélebbi pontja.
Ez a táj teljesen más képet mutat, mint a nyugati part, sokkal szárazabb és kopárabb.
Dunedinben megkaptam azt, amit eddig vártam: egy igazi klasszikus várost. Van abban valami, hogy Dunedint a Dél Edinborough-jának nevezik. Ez itt a helyi vasútállomás.
A városnézés után a délutáni program gyárlátogatás volt a Cadbury Csokigyárban. Kaptunk védőruhát és egy zacskót, amibe gyűjthettük az ajándék csokikat. A kedvencem a csokihal lett. Amikor először találkoztam a csokiba mártott, hal alakú pillecukorral, bevallom, felszaladt a szemöldököm. Eszembe sem jutott, hogy vegyek belőle. Egészen addig, amíg meg nem kóstoltam.
A gyárlátogatás csúcspontja a séta volt a lila színű siló tetején, majd a csokizuhatag a belsejében. Az idegenvezetőnk nagyon vicces fickó volt. Felhívta a figyelmünket, hogy a ránk fröccsenő csokit véletlenül se kóstoljuk meg, hiszen újra meg újra felhasználják a látogatók kedvéért. Persze félévente azért cserélik. A lecserélt csokit meg elküldik Ausztráliába :)
Nem kevés csokival a tarsolyunkban még beszabadultunk a gyár márkaboltjába is, ahol jelentősen olcsóbban lehetett csokit venni, mint az üzletekben. Természetesen muszáj volt élni a lehetőséggel.
Mivel még előttünk állt a délután, folytattuk a városnézést.
A szállásunk Dunedinben a Manor House Backpackers volt.
Ahogy már megszokhattuk, másnap korán indultunk. A meredek utcák megint komoly megpróbáltatást jelentettek, de sikeresen vettük az akadályt, és megérkeztünk a buszhoz. Mielőtt elhagytuk volna Dunedint, teljesíteni kellett a reggeli testmozgásként elénk kitűzött feladatot (ha még nem volt elég a meredek utcákból): irány a világ legmeredekebb utcája.
Legközelebb a tengerparton álltunk meg, hogy megcsodálhassuk a Moeraki Boulderst, a tengerparton elszórva található hatalmas sziklagolyóbisokat.
Természetesen nem hazudtoltam meg magam, felmásztam az egyik kőre és ameddig tudtam, átugráltam egyikről a másikra. Aztán visszafelé jövet jó néhányan szurkoltak nekem a partról, amikor próbáltam kiszámolni a hullámzás ütemét, és visszajutni a szárazföldre :)
Egy gyors pit stopra megálltunk Oamaruban. Amíg a fiúk bevásároltak az esti BBQ-hoz, mi elsétáltunk a tengerpartra.
Új-Zéland újabb nagy tájegységére érkeztünk. Ez a Mackenzie Country, vagy Mackenzie-medence, ahol a lakosok főleg birkatenyésztésből élnek. Érdekességként Greg elmesélte, hogy a vidék egy James Mackenzie nevű skót birkatolvaj után kapta a nevét.
Az utunk átvezet a déli félteke legnagyobb földből épített duzzasztógátján, ez a Benmore Dam:
A Pukaki tó partján ismét megálltunk. Az időjárás kegyes volt hozzánk, a napsütésben hibátlan kilátás nyílt az Aoraki Mt. Cookra.
Végállomás: Tekapo tó.
Itt a Tailor-Made-Tekapo Backpackers-ben volt a szállásunk. A jó időre való tekintettel elhatároztuk, hogy napozunk egyet a tóparton. És ha már ott vagyunk, csobbanunk is egyet a fincsi hideg vízben. A tó türkiz színét és rendkívül hideg (6-8°C) vizét a tavat tápláló folyóknak köszönheti, amelyek a Déli Alpok gleccsereiből táplálkoznak.
Esti programnak azt találtuk ki, hogy megpróbálunk turisták nélküli képet csinálni a tündéri Good Shepard's templomról, ami a tóparton áll. Még alkonyatkor is várnunk kellett, hogy mindenki lelépjen a színről :)
Mivel ez a környék is a világ legkevésbé fényszennyezett helyeihez tartozik, szerettünk volna gyönyörködni a csillagos égben. Sajnos elég későn sötétedett, és baromi gyorsan hűlt a levegő. Nem győztük kivárni, hogy az összes csillag megjelenjen. De azért így is szép volt :)
Na, ez történt az előző két napban. És most térjünk vissza a mai naphoz. Ma egy éve útra keltünk egy újabb kétnapos állomás, Kaikoura felé. Ez a város eredetileg nem szerepelt állomásként a Magis Bus menetrendjében, de a christchurchi földrengés után kénytelen voltak egy B-tervet kitalálni.
Tekapót elhagyva búcsút mondunk a Mackenzie Countrynak is. A Burkess hágón átkelve a Canterbury Plainsen, NZ legnagyobb sík területén keresztül folytatjuk az utunkat. Christchurchben két helyen álltunk meg, a YHA Hostelnél felvesszük az újabb útitársakat, a reptérnél pedig búcsút mondunk néhánynak a régiek közül. Döbbenetes volt látni a földrengés nyomait a házakon, és helyenként az autópályákon. Akinek nem volt része még ilyen látványban, el sem tudja képzelni a sokkot, amit okoznak. Fényképek? Ugyan már. A felét sem tudják visszaadni.
A szállásunk elfoglalása előtt meglátogatjuk Kaikoura saját fókakolóniáját. Nem okos dolog, nagyon közel merészkedni hozzájuk. Mégiscsak ragadozók... Volt olyan, akit meg is ugattak :)
A szállásunk, az Adelphi Lodge, a városka főutcáján engem egy vadnyugati szalonra emlékeztetett. Íme a kilátás a teraszunkról:
A nap jobbára eseménytelenül telt: városnézés, lazulás a parton, fish'n'chips (a Greg által ajánlott helyről, természetesen), vacsi a teraszon. Isteni volt. Kár, hogy a megfázásom kezdett a tetőfokára hágni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése