... érzékeny búcsút vettünk Új-Zélandtól.
Hajnalban indultunk Aucklandből, hosszú-hosszú út állt előttünk Tokióig.
Délután négykor érkeztünk meg a Narita reptérre. Kiderült, hogy mivel csak másnap reggel indul a gépünk Frankfurtba, fel kell vennünk a csomagjainkat. Az volt a terv, hogy az éjszakát a városban töltjük, és nagyon nem lett volna vicces magunkkal rángatni a bőröndöket is. Szerencsére megoldódott a kérdés, sikerült találnunk egy csomagmegőrzőt.
Azt persze mondanom sem kell, hogy a 20 fokok után a -1 fok valóssággal sokkolt mindkettőnket. Megrázó élmény volt kilépni a szabadba.
Ugyanilyen megrázó élmény volt az első találkozás a japán női vécével :)
A Narita Expresszel háromnegyed óra alatt bent voltunk Tokió Ginza negyedében. Már sötét volt, mire a városba értünk, de a felhőkarcolók így sem kevésbé impozánsak. Az ember itt érzi csak igazán kicsinek és jelentéktelennek önmagát. Számomra hatalmas élmény volt ezeken az utcákon járni, igazi gésákat látni, japánul beszélni (ha csak néhány szót is, mert eléggé megkopott az egyébként is szerény tudásom).
Tele voltam tervekkel, de a jet-leg és a fáradtság közbeszólt. Végül beültünk egy kajáldába, ott vártuk ki, hogy kinyisson a metróállomás. Közel volt a holtpont. Az első reptéri járattal indultunk vissza a Naritára. Mivel bőven volt időnk, természetesen körbejártuk a reptéri üzleteket. Egy újabb hosszú út állt előttünk Frankfurtig. És csak remélni tudtuk, hogy a földi személyzet már felfüggesztette a sztrájkot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése