Mottó: „Problémák jöhetnek, jönnek, de én megoldom.”
Ha nem én, akkor az Univerzum. Jól jön néha egy kis segítség, és egy ekkora útnál elkerülhetetlen, hogy kisebb-nagyobb hibák csússzanak a gépezetbe.
Én mindig az indulás előtti pillanatokban félek a legjobban. Hogy gáz lesz az átszállásnál, baj lesz a szállással, késik a gép, törlik a járatot, nem lesz szállás, nem lesz poggyász. Ilyesmi. Aztán ahogy becsekkolok, minden félelmem elpárolog. És általában gond sem szokott lenni. Igazán nagy gáz most sem volt. Csak kisebb bakik. Amikből végül mindig jól jöttünk ki.
Utólag már kicsit bánom, hogy nem nyomtattam minden szálláshoz térképet. A címeket felírtam, de úgy gondoltam, bőven elég nekünk a Lonely Planet. Alapjában véve elég is volt. Csak néhány apró tényezőt hagytam ki a számításból. A házszámozást és az emelkedőket.
Előre leszögezném viszont, hogy a hiba általában nem a mi gépezetünkben volt.
Első baki, Silverfern Hostel, Auckland: a reptéren jól félrevezettek, a jegyárus néni egyáltalán nem jól tudta, hogy hol kellene leszállnunk a buszról. Még szerencse, hogy az eggyel későbbi megálló mellett döntöttünk. Így is át kellett gyalogolnunk a fél belvároson. Még téli cuccban, 24 fokban, végig emelkedőn. Még a bugyim is elázott, mire a szállásra értünk. Nem volt vicces.
Második baki, Rotorua: a Hobbitfalva túra miatt nem a Magic Busszal mentünk Rotoruába. Az esti maori vacsoráról csak annyi infónk volt, hogy hétkor a hostel előtt vesznek fel. Ott is ültünk a Crash Palace előtt pontban hétkor. A recepciós pár perc után szólt, hogy ja, amúgy a túloldalon, az utca végén már csak minket vár a busz. De legalább várt, és legalább szóltak.
Harmadik baki, Wai-O-Tapu: már a maori vacsorán ültünk Tamakiban, amikor eszembe jutott, hogy nem iratkoztunk fel a Wai-O-Tapura (az új-zélandi termo-csodaország). Szerencsére a desszert előtt Matt odaült hozzánk, le is támadtam azonnal. Kiderült, hogy elvileg a tevékenységek táblázatban kellett volna bejelölnünk, amit a buszon osztogatott. Hát, azon, amit a mi oldalunkon kiosztott, szerintem nem volt rajta. Ráadásul ketten néztük át, és egyikünknek sem tűnt fel. Na, mindegy. Matt viszont rögtön előállt a megoldással. Reggel az legyen az első dolgunk, hogy a hostel recepciójáról hívassuk fel őket, és kérdeztessük meg, van-e még hely. Ha van, menjünk, és a Magic Bus majd ott felvesz minket. Ő azért induláskor beugrik a mi szállásunkhoz is, hogy lássa, sikerrel jártunk-e. Sweet as. Sikerrel jártunk.
Negyedik baki, még mindig Wai-O-Tapu: a recepciós lány intézkedett, és közölte, hogy kilenckor a hostel előtt. Összepakoltunk, lecuccoltunk, kijelentkeztünk. Pár perccel kilenc előtt, biztos, ami biztos, megkérdeztem a srácot a recepción, hogy most is oda kell-e mennünk, ahol előző este a maori busz várt minket. Erre közölte, hogy de hát a csávó, aki a Wai-O-Tapuhoz tartó buszt vezeti, most ment el, és különben is kint kell várnunk, nem bent. Én meg felvilágosítottam, hogy 1) annyi eszem nekem is van, hogy ne a recepción várjak egy buszra, 2) még nincs kilenc óra, és nekünk annyit mondtak. Azért rendes volt, és felhívta őket. Visszajöttek értünk, és még a buszsofőr kért elnézést, hogy hamarabb ért ide…
Ötödik baki, The Custom House, Nelson: elég összetett probléma. Miután az északi szigeten Matt teljesen elkényeztetett azzal, hogy mindig háztól házig vitt (akkor is, ha nem Magic partnernél szálltunk meg), a déli vendégszeretet címén szembesülnünk kellett egy Szappan (Soap) nevű gyökérrel. Aki – habár elsőre is megértettem a nemet – még ki is oktatott, hogy miért nem vihet el minket a szállásunkhoz. Ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az lett, hogy habár a város kicsinek tűnik, rohadt nagy távolságok vannak. Legalább fél órán keresztül vonszoltuk a csomagjainkat egész Új-Zéland legtöbb napsütéses órával büszkélkedő vidékén, természetesen égető napsütésben. Hogy aztán a Custom House meglehetősen rendetlen recepcióján egy fiatal srác közölje velem, hogy áthelyeztek minket. Meg is kérdeztem tőle, hogy ugye most viccel. Kiderült, hogy nem. Egy rendszerhiba miatt ugyanis volt néhány túlfoglalásuk – többek között a miénk is. DE: áthelyeztek minket a város központjába, egy motelbe, ahol a szobában két királynői méretű ágy, saját fürdőszoba és beépített mini konyha szolgálta a kényelmünket. Sweet as. Ilyen cserében bármikor benne vagyunk. Főleg, hogy habár magasabb árkategóriába esett, a Custom House fizette a különbözetet. Ráadásul a srác volt oly rendes, hogy elfuvarozott minket a szállásra. Tehát feleslegesen bumliztunk át a fél városon, de az Univerzum megfelelően kompenzált minket ezért az apró kellemetlenségért. Két éjszaka egy ilyen klassz helyen… Imádtuk!
Hatodik baki, még mindig Nelson: mivel a kajakozást az Abel Tasman Nemzeti Parkban még a szállás elfoglalása előtt le kellett foglalni, az irodában a Custom House-hoz szervezték a kisbuszt, ami másnap felvett minket. Igen ám, de változott a terv. És mire mindent elrendeztünk, az iroda már nem volt nyitva. Annyi szerencsénk volt, hogy másnap reggel 6:45-kor már kinyitottak, és nekünk 7:20-ra kellett volna a Jacht Klubhoz mennünk – ami az újonnan kapott szállásunkhoz a gyanú szerint nem volt valami közel. Nyitásra mentünk is az irodába, szólni, hogy ilyenkor mi van. A buszjáratot üzemeltető céget nem sikerült elérniük, így kénytelenek voltunk az eredetileg megadott helyre menni. A csajszi rendes volt, hívott nekünk egy taxit. Ez a kis malőr nyolc dollárunkba került.
Hetedik baki, Franz Josef: Magic Busos szállás, így voltunk páran, akik szerettünk volna bejelentkezni. Ez kisebb kavarodást okozott a recepción, ugyanis a többségnek a Magic aznap foglalta le a szállást, én meg még decemberben. Aztán nagy nehezen megtalálták a foglalásunkat, és hogy kiengeszteljenek, megint fürdőszobás szobát kaptunk. Éljen-éljen! Jó kis hely volt. Szerettük!
Egyelőre ennyi, de úton van a nyolcadik… E-mailt kaptam Thames-ből, hogy a 21-ére szóló foglalásunkat nem tudják biztosítani, mert egy nagy csoport már nálunk korábban jelezte az igényét, és amikor én jeleztem, hogy mégsem akkor mennénk, amikorra először foglaltam, akkor valamit jól megkavartam. Felajánlották azt az opciót, hogy keresnek nekünk másik helyet a városban. Elfogadtam. Remélem, megint mi járunk jól…
Aztán vannak azok a napok, amiken fel sem kellett volna kelni… Például, amikor az ember háromszor egymás után rossz pin-kódot üt be a telefonján. A puk-kódot meg csak egy hét múlva tudják elküldeni neki. No komment… (Látod, Niki, az Univerzum bosszút állt, amiért a múltkor kinevettelek :P)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése